Hírek

A halhatatlanok táborába az élsporton keresztül is vezethet út. Bálványok jönnek, és bálványok mennek, az igazán nagy klasszisok azonban mindig közöttünk maradnak. A korszakos hőstettek akkor vésődnek kőbe, ha hordozójuk emberileg is kiállja az idő próbáját.  Az élsportba áramló temérdek pénz, az ezzel járó lehetőségek, valamint a hírnév törvényszerűen édeskevés, ha nem lapul mögötte mindennapos kemény munka és vasakarat. Szabó Éva teniszezőnk története példaértékű felnőtteknek és fiataloknak, sportolóknak és „hétköznapi” embereknek egyaránt. A 72 esztendős klasszis, másfél évtizeden keresztül viselhette a címeres mezt, 27 alkalommal ünnepelhetett bajnoki címet, és sokáig a legnagyobbak között emlegették. Egykoron Budapesten legyőzte az akkor már legendának számító csehszlovák Martina Navratilovát is. A Haladás tenisz szakosztályát három évtizeden keresztül kormányzó Éva nénit az Európai Teniszszövetség a közelmúltban teljesítmény-díjjal jutalmazta.  Az örökös magyar bajnokot, a Vasas egykori kiváló klasszisát a pályafutásáról, az életműdíjról, a teniszről és a jövőbeli perspektívákról kérdeztük.

A világtenisz krémjébe hosszú és áldozatos munkán keresztül vezetett az út. Hogy alakultak a kezdetek, miképp került fiatalon a honi élmezőnybe?

1956-ban kezdtem Szombathelyen, egy csodálatos ember kezei alatt. Asbóth Sándor alapozta meg mindazt, amit később magammal vittem, nyolc esztendőn keresztül egyengette a pályafutásomat. Nem pusztán csak teniszezni tanított meg, hanem sportemberként viselkedni és élni is.  Ezek az alapok a pályafutásom során végig elkísértek.  Az útmutatása következtében ifjúsági bajnoki címet is szereztem egyesben, párosban és vegyesben is. Kiváló felkészültséget kaptam, mondhatni Ő alapozta meg azokat a falakat, amelyekből később a vár épülhetett. Egy apró adalék mindehhez, hogy később bármerre jártam a világban, és eredményeket értem el, mindig küldtem egy köszönőlapot neki. Nem volt rajta sem cifra regény, sem terjengős elbeszélés, mindössze annyi, hogy „köszönöm”. Később, amikor meglátogattam a családot, megmutatták valamennyit. Ott volt összegyűjtve egy kis stócban.  Ez egy megható történet, ami nagyon szép emlék mind a mai napig.

Karrierje vitathatatlanul egyik csúcspontja a Vasasnál eltöltött huszonegy esztendő. Még leírni is sok…

1964-ben igazolt le a Vasas, mely akkor már az ország egyik legpatinásabb sportegyesületének számított.  Nem pusztán csak a tenisz területén, más sportágakban is élen járt az egyesület. Igazán megtiszteltetés volt a legnagyobb között edzeni. Huszonegy esztendőt töltöttem el ott, melyek a mai napig a legszebb emlékeim közé tartoznak.  Noha ott értem el a legkiemelkedőbb eredményeimet, nem feltétlenül csak ezért mondom mindezt. A közösség, a sportoló társak, az emberi kapcsolatok és az egyesület is nagyon kedves számomra.  A felnőtt bajnoki címeket, az EB érmeket és a válogatottságot is az angyalföldi csapatnak, illetve az ott folyó kiváló szakmai munkának köszönhetem többek között.  A Federation Kupában is több ízben játszottam, ez nagyjából a fiúk Davies- kupájához fogható eseménysorozat. A világranglistán a 37. voltam, két ízben pedig megválasztottak az év teniszezőjének is. (1973, 1974) Hosszú ideig, másfél évtizedig a válogatottban is rendszeresen játszhattam. Csodálatos évek voltak ezek.

Mikor érezte úgy, hogy az első vonalból hátrébb lép?

1979-ben jött egy sajnálatos sérülés, egy Achilles-transzplantációt kellett végezni a bal lábammal, és ezután kénytelen voltam lemondani a válogatottságot.  Két évig még edzősködtem, magyar bajnok ifjúsági csapatom is volt a Vasasban. 1982- ben megkértek, hogy álljak vissza, hiszen a csapatnak még szüksége volt rám, és a nem is tudtam ellenszegülni a kérésnek. Noha személyes benyomásom szerint a korábbi formámtól elmaradtam, Budapest-bajnokságot azért tudtam még nyerni. 1985-ben Török Péter hívott haza, és egészen 2015-ig a Haladásban ténykedtem.

Mai szemmel nézve már nehéz elképzelni a korabeli időket, hiszen nem csak a sportág változott sokat, hanem maga a közeg is más volt. Milyen volt a szocializmusban sportolónak lenni?

Azt gondolom alapvetően minden élsportoló nagyon jól élt. Nem csak a teniszezőkre vonatkozik, hanem úgy általában mindenkire, aki egy-egy szakág területén kiemelkedőt nyújtott.  Tulajdonképpen egy fiatal többnyire a sport égisze alatt találhatta meg a kitörési lehetőséget, ezért nap, mint nap keményen kellett dolgozni. Persze mindez kifizetődő volt.  Nem feltétlenül csak anyagiakban, hanem megbecsülésben is. Aki azt mondja, hogy az élsportolók nem éltek jól, az alighanem nem mond igazat.  Mi voltunk, hogy úgy mondjam a szocializmus kirakata.  Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag mindent megkaptunk. Normális fizetésünk volt, biztosítva voltak a feltételek, és persze rendszeresen járhattunk külföldre. A társdalom egy nagy rétege ezt sajnos nem engedhette meg magának, a 60-as évek elejétől, a 70-es évek végéig alig valaki. A Honvéd táncegyüttes, néhány tudós, diplomata, és mi élsportolók. Persze meg is becsültük mindezt, és tudtuk mindig minden körülmények között hozni kell a sporteredményeket. A 70-es évek elején egy nagy kórház igazgatója nagyjából 2200 Ft-ot keresett. A többiek nevében nyilván nem beszélhetek, legyen az vívó vagy öttusázó- csodálatos sportolóink voltak-, de nekem 2000 FT volt a fizetésem. Mellé 1200 Ft kalóriapénzt kaptunk. Mai távlatból ezek bagatell összegek, de akkortájt komoly pénznek számítottak. Hozzáteszem, mindezt akkor kaptuk, ha produkáltunk eredményt. Nagy nyomás alatt dolgoztunk, de egy sportoló számára az eredmény-centrikusság többnyire természetes volt.

Szabó Éva és Martina Navratilova 1976-ban. A világklasszis teniszezőt is legyőzte a magyar kiválóság

Összehasonlítható a mostani teniszben lévő profi világgal? 

Messzemenőkig más idők voltak. Tulajdonképpen 1974-ig nem is igazán beszélhetünk professzionális teniszsportról, vagy legalábbis nem volt élesen differenciálva.  Wimbledont is nyerhetett bárki, még egy amatőr is.  Billie Jean Kingnek köszönhető, hogy 1975-ben összehozták az amatőrt és a profit. Azóta vannak a komoly, nagy események. Szemléltetésül 1974-ben a legjobb nyolc közé kerültem a Roland Garroson. Az akkor nem hivatalos salakpályás-világbajnokságnak számított.  5000 frankot kaptam akkortájt. Ma mindezért megközelítőleg 120 000 dollárt fizetnek. Van egy kis különbség, mondhatni gyökeres változások vannak. Szinte mindent a pénz dominál.

Költői a kérdés, de talán tanulságos. Az edzésmódszerek is lényegesen mások voltak?

Hogyne, merőben más munkát végeztünk, mint amit manapság megkövetel a szakma. A szovjet típusú fizikális edzésmódszerek rendkívül megterhelték a sportolókat. Tatára jártunk alapozni a 60-as évek közepén. Akkortájt került a köztudatba, hogy a súlyemelés minden sportágnak jót tesz.  A tó körül súlyzóval a kezünkben futottunk és guggoltunk.  Az, hogy egy 20 kilós rúddal edzünk, üsse kő, rendben van. Na, de hogy 30-40 kilóssal forgunk és futkározunk, az azért már súrolta a határokat. Egy vívó, akinek a csuklójába volt minden, szinte ugyanezt kellett, hogy csinálja. Azért ezek kőkemény és érzékeny dolgok voltak. A tenisznél ma már hasonló edzésmódszer szinte elképzelhetetlen, a technikai képességek rovására nem mehet mindez. Akkortájt más idők voltak. Olyan erősek voltunk, hogy vizet csavartunk az ütő nyeléből, a finomság azonban elveszett.  Arról nem beszélve, hogy később ebből sokaknak komoly problémája volt. Nekem példának okáért négy sérv van a gerincemben. Nehéz idők, nehéz sportolókat szültek. Előfordult, hogy női sportolók hetven kilóval fekve nyomtak. Több tábla csokiban fogadtak a fiúk, hogy nem tudja az illető kitolni. Persze kibabráltak vele, rápakoltak még jó pár kilót sumákban. Ilyen és ehhez hasonló történetek százával akadtak. Napi 5-6 óra edzés volt, nem volt fizuterapeuta és pszichológus sem. Néha edző sem jött velünk, csak egy úgynevezett csapatvezető. Nem kell ahhoz Nobel-díjas fizikusnak lenni, hogy kitaláljuk többnyire a politikai vonalról…

Számos sikert ért el, gazdája rengeteg trófeának. Annak idején még a legendás Martina Navratilovát is legyőzte Budapesten.  Hogyhogy nem igazolt külföldre, nem vonzotta a kinti élet?

1975-ben Amerikában kaptam volna egy 200 000 dolláros szerződést.  Kint maradhattam volna, de valahogy sosem vonzott a dolog. A szívem mindig hazahúzott. Amikor öt hétig edzettünk a francia Riviérán, már a harmadik hét táján „lelki beteg” voltam. Egész egyszerűen hiányzott az itthoni közeg, merthogy a Vasasnál annak idején igazi családot alkottunk. Nem vágytam én más országokba, vagy más nemzetekhez. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha valaki annak idején disszidált volna minimum öt évig nem is jöhetett volna haza. Ebbe pedig belegondolni se akartam.

A rengeteg sikere közül, ha ki lehet emelni mondjuk egyet, melyikre a legbüszkébb?

Nehéz kérdés, nem igazán szoktam mérlegelni.  Ha mindenáron egyet ki kellene emelnem, akkor a Rolland Garros-on elért eredményt mondanám. Az egy fontos állomás volt az életemben, és azt gondolom az egyik legnagyobb siker is egyben. Amerikában és Wimbledonban is játszottam, nem is egyszer…..a szívemnek azonban mégis az előbbi a legkedvesebb. Amikor nyolcba kerültem a viadalon az megismételhetetlen eredménynek tűnt akkortájt. Utánam kereken negyed évszázad múlva, a Mandula Petra tudta ugyanezt abszolválni.  Huszonöt év után lett újra a legjobb nyolcban magyar teniszező. Ha valami, akkor ez felértékeli az eredményemet.

Később a Haladásban számos tanoncot edzett, tanítványai országosan is sikeresek voltak. Mi a különbség az akkori és a mostani fiatalok között?

A körülmények egészen mások voltak. Mint említettem volt, a kitörési lehetőség akkortájt a sportban volt többnyire.  Minden egyes nap meg kellett küzdenünk, nem csak az edzésekkel, gyakran a körülményekkel is. Nem volt más választás, és örömmel álltunk elébe. Úgy gondolom, a mai fiatalok egy kicsit el vannak kényelmesedve. Sokkal jobb az egzisztenciájuk, a szülők elhalmozzák őket minden jóval, és nem szorulnak rá arra, hogy megküzdjenek az elébük tornyosuló akadályokkal. Külföldre is jóval könnyebben eljuthatnak, és kevesen áldozzák be életüket az élsport oltárán.  Akkoriban volt cél, hogy miért szakad meg az ember télen-nyáron. Az volt a motiváció, hogy az élsporttal feljebb léphetünk.  Őszintén, mi motiválja a mostani fiatalokat, miért edzenek keményen, ha szüleivel úgyis bejárja a világot, és a jövője biztos talapzaton áll? Emlékszem versenyző koromban micsoda élmény volt, hogy megnézhettem a Louvre-t Franciaországban.  Tíz éven keresztül, ha kint voltam, szinte mindig megtekintettem. Az ilyesmi óriási motivációt adott, és tudtuk jól hasonló élményekhez csak az élsporton keresztül vezethet az út. Más lehetőség egyszerű embernek nem adatott meg.

Miben változott sportszakmailag a tenisz a régi idők óta?

A játék felgyorsult, sokkal nagyobb hangsúly van az atletikusságon és az erőn.  A fifika, mint olyan kezd kiveszni a játékból. Egy látható tendencia, hogy a jobb erőben lévő játékosok a hatalmas szervákkal, pörgetett, és kemény ütésekkel dűlőre viszik a csatákat.  Kevesebb hangsúly van a technikán; az atletikusság, a sebesség és az erő mindent dominál.  Viszonylag kevesen jönnek fel a hálóhoz röptézni, több az úgynevezett alapvonal játékos.  Előbbi játékstílus nem annyira meghatározó, és jóval kevesebb finom technikai megoldást látok. Keményebb ütéseket, fajsúlyosabb szervákat viszont annál inkább. Lényeges különbség továbbá, hogy a profi világot alapvetően a pénz és az üzlet dominálja. Ez merőben más, mint korábban.

Három évtizeden keresztül sikeresen vezette a Haladás szakosztályának munkáját. Mit tart a legnagyobb eredményének Szombathelyen?

Szinte a semmiből építettünk fel egy teljes szakosztályt egyik tégláról a másikra.  Ehhez persze sok idő, és mindenekelőtt türelem kellett. Nem pusztán csak a szakmai munkára kellett figyelni, bár a fiatalok helyzetét mindig is kiemelkedő prioritásnak tartottam.  Rengeteg sikeres tanítványunk akadt az évek folyamán, és valamennyi nagy örömmel tölt el. Ahhoz, hogy egy szakosztály életképes legyen nem pusztán csak sportszakmai eltökéltségre van szükség, hanem azt menedzselni is kell. A menedzseléshez pedig óhatatlanul pénzre is van szükség.  A támogatókat, szponzorokat nehéz keresni, de úgy működtünk, mint egy kis család. Az itt edző, sportoló vállalkozók nagyban segítettek minket. Valamit valamiért, a Haladásban edzők többnyire segítőkészek voltak, nem igazán mondtak nemet. Igaz sosem követelőztem, kértem inkább. A kérések pedig meghallgatásra találtak. Volt, hogy a Ferrosüttől kaptunk pékárut, zsemlyét, kenyeret, volt, hogy Jáki Takarékszövetkezethez fordultunk szponzorációért. Olyan támogatóink voltak, akik nálunk teniszeztek. Mindannyian tudták és átérezték, hogy segíthetnek a szombathelyi sporton és szakosztályon. Nagyon hosszú ideig az önkormányzattal is tudtunk kooperálni, hiszen politikai hovatartozás nélkül mindenki átérezte: szükség van a helyi tenisz fejlesztésére, a növendékek felnevelésére. Ma már más a leányzó fekvése, de akkortájt felkutattunk, amit lehetett. Pusztán csak jelképes tagdíjakból nem lehet finanszírozni egy ekkora szakosztály működését. és a versenyeket sem. Apropó versenyek. Számos nagy jelentőségű tornát szerveztünk, melyek pénzdíjasok is voltak. Ez bevonzotta a profi versenyzőket, akik jelenlétükkel játékukkal nem csak kihívást, hanem inspirációt is adtak a helyi tehetségeknek. Ma már sajnos más szelek fújnak, és nem látom túl fényesnek a jövőt. A közelmúlt eseményei nem múltak el nyomtalanul bennem sem. A Haladás szakosztályát már nem vezetem, és szomorúan tölt el, hogy jelenleg nincs igazi gazdája a nagy hagyományokkal rendelkező sportnak. A régi időkre azonban boldogan emlékszem vissza, elvégre szerettem itt dolgozni. A tenisz mindig is az életem része marad.

Mint ahogy a tenisz szombathelyi klasszisunknak, úgy az őszinte és sikeres sportoló városunknak is komoly szívügye kell, hogy legyen. Szabó Éva élő példája a szakma mindenek felettiségének, a rajongásig tartó sportszeretetnek és a kitartó, sikeres munkának.  A legendás sportoló a pályán bárki ellen képes volt győzni, nem véletlenül tartják örökös magyar bajnoknak. Tekintélyes életművével a leckét feladta, kérdés tudunk-e belőle tanulni. Tisztességet, küzdeni tudást és lokálpatriotizmust. A lehetőség megvan. Éljünk hát vele.