Sokrétű feladat vár a Haladás kézilabdázóira, hiszen a bajnoki cím várományosa látogat Szombathelyre a hétvége folyamán. A Mosonmagyaróvár mély keretéről mindent elmond, hogy valamennyi posztra szinte két azonos képességű, a mezőnyben meghatározó kézilabdázónak számító játékos akad. A tavaly még élvonalban vitézkedő együttes minden bizonnyal csak ideiglenes átszállójegyet váltott a másodosztályba, ezért ellenfeleiknek jobbára csak epizód szerep jut egy-egy mérkőzést leszámítva. A meccsenként átlagban stabilan harminc felett termelő csapatot a Haladás próbálja majd feltartóztatni. A szombathelyi együttes becsülettel készül, és megtesz minden tőle telhetőt majd. A héten a hosszú sérülésből felépülő Guttyán Adriennel illetve Freiberger Ivettel beszélgettünk a mérkőzésről, a rehabilitációról és persze az elmúlt időszakról. Sportról, küzdelemről, kitartásról, akaraterőről.
A rajtvonalnál egy tapasztalt, élvonalat megjáró egyesület és egy alakuló félben lévő, szívós Haladás áll, így nagy kockázatot nem rejt magában ha kijelentjük: a vendég csapat tűnik esélyesnek a startpisztoly eldördülése előtt. Persze a kézilabdában sem rajtvonal, sem pedig jelző lövés nincsen, így egyetlen mérkőzést sem tekinthetünk lefutottnak. Volt már rá példa a történelemben, hogy az esélytelenebb végül megcibálta az oroszlán bajszát. A kétségtelenül nagy érdeklődés övezte találkozó minden szempontból fókuszban van, ám a mérkőzésen egy lélekmelengető visszatérésnek is örülhetünk. Guttyán Adrienn hosszú sérüléséből, megannyi apró csatájából győztesen került ki, ezért minden bizonnyal ott lesz már a Haladás keretében. Hasonló a helyzet Freiberger Ivett esetében is. A mozgékony szélső már túl van a nehezén, javában rehabilitálódik és szemei előtt a visszatérés reménye lebeg. Most még nem, de később alighanem számíthatunk majd a szélsőre. A rendhagyó IndulóCselben ezúttal a pályán kívüli küzdelmekre is koncentrálunk. Guttyán Adrienn, a visszatérő sportolónk az alábbi módon vélekedik a hátrahagyott hosszú hónapokról:
„Eleinte úgy gondoltam, hogy sosem tudok majd beszélni a sérülésről, vagy a rehabilitációról, mert személy szerint nagyon mélyre taszított. Azt hittem nincs annál rosszabb, mint várni a műtétig, de gyorsan jött a valóság, mert minden gyógytornán mondhatni küzdöttem az életemért. Szörnyű volt, hogy csináltam, küzdöttem, de az áprilisi műtétem után, kellett még egy szeptemberben is. Sportolóként tudom, hogy nem csak a pályán, hanem mindenhol példamutató módon meg kell felelni, viszont egy ilyen időszakkal megküzdeni nem éppenséggel leányálom. A visszatérés lebegett a szemem előtt, a nehéz napokon is csak ez éltetet. Magamra húztam már többször a zöld-fehér mezt, és tudtam nem fogom elengedni a vágyat, hogy újra megtehessem. A mélypontok persze elkerülhetetlenek, de nagyon hálás vagyok a szakembereknek, a családomnak, barátaimnak és azoknak a gyógytornászoknak, akik mindvégig kibírták a közös megpróbáltatásokat. Azóta az események felgyorsultak, január óta teljes értékű munkát végzek a csapattal, azonban vannak pillanatok, amikor lepereg előttem edzésen a sérülésem pillanata, de ezt gyorsan elhessegetem, mert el kell hinnem, hogy képes vagyok rá. Csak így működik szerintem. Tizenegy hónapja nem voltam pályán, ami rengeteg idő. Azonban ha most visszagondolok az elmúlt időszakra, azt érzem, hogy leginkább köszönettel tartozom mindennek és mindenkinek,mert ha ez nem történik meg, most nem lehetnék az, aki vagyok. Mentálisan megerősített ez az időszak, és készen állok a bevetésre. Az ellenfelet tisztelem, mert egy kiváló csapat, nem véletlenül áll a tabella élén. A Mosonmagyaróvár ellen játszani nemes feladat, méltó visszatérési lehetőség. Kiváló szakmai munka folyik náluk, a bajnokság nagy esélyesei. Szeretnék egy jó mérkőzést játszani és a szurkolóinknak örömet okozni”
Freiberger Ivett tavaly fontos láncszeme volt a csapatnak, ám a nyár folyamán egy szerencsétlen sérülést szenvedett, így az odaadó játékról ismert szélső kényszerpályára került. A visszatérésen keményen dolgozó sportoló már túl van a nehezén, de egyelőre még maródi. Ivett az elmúlt időszakról beszélt olvasóinknak:
„Számomra ez egy kényes téma, én nagyon nehezen éltem meg a sérülésem első szakaszát. Brutális teszt ez mentálisan, mert egyedül kell dolgoznod. Nagyon sokszor újraéltem az egészet fejben, de egy sportoló sosem adhatja fel. Az úgy nem járja. Idővel az embernek muszáj „elfogadnia”, próbáltam pozitívan felfogni. Mindent megtennék azért, hogy újra a pályán lehessek. Nagyon fontos szerintem a külső támogatás, szerencsés embernek mondhatom magam, hisz sokan velem voltak a nehezebb időszakjaimban. Amikor tudtam akkor elmentem a csapat edzéseire, hogy kicsit feltöltődjek. Nekem ez volt az első műtétem, utána már úgy voltam, hogy a nehezén túl vagyok. Majd hat hétig nem állhattam rá a lábamra, az volt igazán a kihívás. Persze nem olyan fából faragtak, hogy az első akadálynál elbukjak. Nem az a típusú ember vagyok, aki csak úgy sodródik az árral. Otthon tornáztam, majd megkezdtem a gyógytornát Szombathelyen. Nagyon jó helyre kerültem. Mindennap járok kezelésre, mellette itthon is napi több órát tornázom. Szerintem mindenkinél a rehabilitáció egy hullámzó folyamat. Van, hogy úgy éreztem soha nem lesz ennek vége, nem haladok előre. De szerencsére minden jól alakul, remélem, hamarosan csatlakozhatok a csapathoz. Ebben a szezonban már nem hiszem, hogy pályára tudok lépni, május eleje lehet a visszatérésem. A szezonnak arra már lassan vége. Bármennyire is fűt a vágy, nem tanácsos elkapkodni. Szeretném visszaküzdeni a gyorsaságomat, de elégedett leszek, ha már teljesen el tudom kezdeni az alapozást a csapattal. Mindent megteszek azért, hogy ismét egészséges legyek és végezhessem a munkámat, azt tegyem, amit szeretek. Kézilabdázhassak! A hétvégi mérkőzésen szurkolók a lányoknak, mert a Mosonmagyaróvár technikás, gyors és szervezett csapat. A mezőny kétségtelenül legnagyobb játékerejét képviselve, kiemelkedő gárda nem pusztán csak otthon, idegenben is. Egyik csapatnak sem sétagalopp meccselni ellenük„