Cikkek

„Ha falnak ütköznöm, újrakezdem”- Interjú Takács Gergő szakosztályvezetővel

Fiatal, ámde régi motorosnak számít a honi sportíjász berkekben Takács Gergő, a Haladás VSE szakosztályvezetője.  Az egykori sportoló ma marketinges, edző és szakosztályvezető is egy személyben, az íjászat pedig alighanem örök szenvedély marad.  A zöld-fehéreknél komolyan számításba vett sportág jobbára unikumnak számít országszerte, hiszen elenyésző számban ismerik, pláne űzik komolyabban.  Gergőnek azonban egykori versenyzőként sikerült az, ami keveseknek adatik meg:  számos fiatalt tudott a sportág égisze alá csábítani Szombathelyen.  A Haladás VSE alatt működő sportíjász szakosztály köszöni szépen rendben van:  él  és virul. 

A sportág sajátosságairól, a szakosztályvezetés szakmai hátteréről, az edzők mindennapi életéről, és az íjászat jövőjéről beszélgettünk.

Ha visszamegyünk a kályháig, emlékszel rá, hogyan fogant meg gondolatként az íjászat, hogy indult a szakosztály története?

Az egész történet valahol 2009 őszére datálható.  A Nyugat-Magyarországi Egyetem hallgatója voltam, műszaki menedzser szakon.  A sporttal és főként az íjászattal azonban régebbi barátságot mondhatok magaménak.  A kezdetek kezdetén is mozogtam, az első szerelmem a kosárlabda volt, később az érdeklődésem az íjászat felé fordult.  Az egyetemen találkoztam hasonló érdeklődésű srácokkal, ezért adta magát, hogy belefogunk valami szórakoztató dologba.  Kerestünk egy helyet, ahol lehet lődözgetni, később csapatot is alakítottunk, és innentől kezdve már megállíthatatlannak bizonyult a folyamat.  Az egyik társam annak idején a Haladás ügyvezetőjével konzultált, hogy a régi Kondics utcai edzőpálya egy szegletnyi sarkán lenne-e lehetőség gyakorolni.  Szerencsére pozitív választ kapott, és onnantól fogva már az íjászaté volt a főszerep. Később kaptunk ajánlatott a Haladás VSE kötelékeihez való csatlakozással kapcsolatban, ami természetesen tovább lendítette a dolgot. Kicsit olyan ez, mint egy inga, amelyik ha jó irányba indul, akkor még nagyobb lendületet vesz. A kezdeti időkre inkább a hagyományőrzés volt a jellemző, a szorosan vett sportcélok később tűntek fel a horizonton.

Hogyan forrta ki magát ebből a sportíjászat?

Körmenden szerettem volna egy íjat készíttetni Molnár Józsefnél, aki elismert, egyben emblematikus alakja a szakmának.  Délutánonként sokat beszélgettünk, rendszeresen lejártam, és tulajdonképpen felvilágosított, hogy milyen alternatívák állnak rendelkezésre, hogyan is néz ki a gyakorlatban ez a sportíjász tevékenység. A sportszemlélet ekkor alakult ki, a hagyományőrzést pedig a színfalak mögé toltuk.  A Magyar Íjász Szövetség ekkortájt indított egy háromszintes edzői képzést, amin részt vettem és megszereztem az első szintet. Innentől azt gondolom „nyílegyenesen érkezünk” a klasszikus sportíjászat kapujába. De kemény munka még csak itt kezdődött.

Mi a lényegi különbség a hagyományőrző vonal valamint a sportíjászat között?

Alapvetően van hasonlóság a kettő között, de szakmailag mégis elkülönülnek.  A hagyományőrző vonal népszerűbb idehaza, inkább a tradíció és a hagyományok megőrzése a fő célja. A sportíjászat már főként a versenyzésről szól, mindazonáltal az értékőrzés ennek is sajátja, csak éppenséggel sportcélok is társulnak mellé.  Személyiség függő is, hiszen sokan, akik sport szintjén érdeklődnek a dolog iránt, a hagyományőrzést már kevésbé preferálják.  De talán a legfontosabb különbség, hogy a sportíjászat révén és filozófiájával képes vagyok a keretet adni a fiatalok számára, és folyamatosan újabb célok elé helyezni őket. Fontos, hogy mint más sportágakban, itt is kapjanak egy elfogadható, mindenesetben működő és sikerre tanító rendszert, mint a gyerekek, mint a fiatalok. Felelős vagyok értük és felelős vagyok azért, hogy olyan oktatást kapjanak, amivel akár a jövőben nemzetközi sikereket érhetnek el. Elengedhetetlen, hogy impulzusokkal „bombázzuk” őket, mint edzők, hiszen mi vagyunk a kapocs sportoló és a sport között.

Kinek ajánlható a sportág?

Takács G.:  Az íjászatnak az kétségkívül nagy előnye,  hogy kortalan sport,  hiszen nemtől és életkortól függetlenül bárkit tárt karokkal vár.  Léteznek olyan sportolók, akik egészen fiatalon ismerkednek a versenyszerű íjászat rejtelmeivel, de vannak, akik harmincas vagy negyvenes éveik derekán állnak bele, ergo ez változó.  Szinte bármikor elkezdhető, és bármikor folytatható, arról nem is beszélve, hogy van egy fajta könnyű átjárhatóság a szakágak között.  Idősebb korban sem kizárt, hogy valaki akár európa-bajnoki, akár világbajnoki szintre fejlődik.  Ha más sportágakat tüzetesen megnézünk, ez a többségénél már nem állja meg a helyét, elég, ha csak a legnépszerűbbnek számító labdarúgást, kézilabdát vagy kosárlabdát vesszük górcső alá, akkor az állítás egyértelműen igazolható.  A sportíjászatban későbbi életkorban is lehet kifejezetten magas szinten teljesíteni,  és pazar eredményeket hozni.  Ez karakterfüggő, személyiségfüggő, no és természetesen kitartó munka eredménye.  Jó példa erre a fent említett Molnár József, aki kb. negyvenéves korában kezdte el, és cirka ötvenkét éves korára világbajnoki címet tudhat magáénak.  Nálunk kisebb szerepe van a testsúlynak illetve az atletikusságnak is, jóllehet minden sport alapja a megfelelő állóképesség és a normális fizikum.  Az íjászatnál azonban a mentális oldal a domináns, ez adja a sportág velejét.  Kulcstényező, hogy egy versenyző fejben mennyire felkészült, mennyire képes a követelményeknek megfelelő koncentrációra.  Mindemellett persze jelentős az íjászat technikai háttere is.

Takács Gergő nem pusztán csak fiatal tanítványának útját, hanem a szakosztály ügyeit is egyengeti

Sokan nem is sejtik, hogy egy szakosztály istápolása, és főként indítása nem éppenséggel nyeretlen kétéveseknek való feladat.   Mely tényezők vezettek ahhoz, hogy szegről-végről ilyen sikeres, és elismert a Haladás VSE íjász szakosztálya?

A kezdetek kezdetén rengeteg idő, és főként pénzráfordítással működött a dolog, kvázi veszteséges volt.  Minden, ami megoldandó feladat volt, az szinte kizárólag saját magam finanszíroztam, illetve szülői segítséggel. Ezúton is köszönöm nekik a támogatást. Nyílván az elején nem látták, hogy mi a cél, nem volt eszközparkunk, íjaink, és felszerelésünk. De volt egy vízióm, hogy mit akarok elérni, és nyugodt szívvel elmondhatom, hogy ezt az attitűdöt sikeresen átadtam a hozzánk csatlakozóknak. Immáron nem csak az enyém, hanem a miénk ez az egész, amit egy április nap megálmodtam.

Nyilván álnaivság lenne, ha azt gondolnánk ez egy rendkívül népszerű és elterjedt sport.  Sajnos nem az, ezért a szakosztály indítása különösen sok munkát igényelt.  Voltak persze kudarcok és részsikerek egyaránt, de alapvetően a sportág szeretete valamint a személyes eltökéltségem, és a kitartás lendített át a nehéz időszakokon.  Amikor falnak ütköztem, újrakezdtem, nem filozofáltam azon, hogy éppenséggel miért hozta azt a sors, amit.  A szakmai elismerést és a szakosztály minőségi működtetését mindig is kiemelten kezeltem.  Ez néha vezéráldozatokkal járt, hiszen egy ilyesfajta munka nem kímél se időt, se pénztárcát.  Ugyanakkor megérte, jobb csapatom nem is lehetne, büszke vagyok a legkisebbtől a legnagyobbra.  A korai időszakban a tagdíjak nem fedezték a büdzsét, de a harmadik-negyedik évben már kezdett megtérülni.  Szépen lassan szivárogtak az emberek, és hiába volt nagy a fluktuáció, egyre többen csatlakoztak.  Később persze megvoltak azok az emberek, akikre már lehetett számítani szakmai és humán oldalról nézve egyaránt.

Hogyan értékeled a Haladással kötött kooperációt?

A Haladás ismertsége fontos dolog egy szárnyait bontogató szakosztály szempontjából, ezt kár vitatni.  A szombathelyi egyesület egy nagyon fontos brand, egy országosan is respektált márkanév a sportszakmában, és természetesen olyan tiszteletreméltó múltra tekint vissza, ami biztosan pozitív kicsengéssel bír az ember nagy részében.  Kétségtelenül mentőövnek számít egy fiatal és feltörekvő sportág esetében.  Ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni, hogy egy olyan szakosztály, amelyik folyamatosan gyarapszik, számos ifjoncot és fiatalt csábít az úgymond mamut egyesület szárnyai alá, az mindenféleképpen egy előny a Haladás számára is.  A versenyeredményekről nem is beszélve. Azt gondolom, mindezek kellőképp öregbítik az egyesület hírnevét, és ázsióját akár országos szinten is.  Megítélésem szerint ez egy egészséges szimbiózis, mely mindkét fél számára kétségkívül gyümölcsöző. Sportszakmai szempontból mindenféleképpen.

Gergő számára fontos, hogy a fiatalok jó helyen legyenek.

A versenyíjászatnak számos különféle válfaja létezik, melyek a nagyközönség számára talán nem is ismertek...

Így igaz, az egyes szakágak között vannak lényegesen elkülöníthető differenciák.  Alapvetően három fajsúlyos válfajról beszélünk, ha ezt próbáljuk boncolgatni, pálya, terep és 3D.  A legismertebb talán a pálya, amely olimpiai szakágnak számít. Nyilvánvalóan a legtöbben ezt ismerik, és a klasszikus versenysportok között ez van leginkább piedesztálra emelve.  Adott métereken körcentrikus célokra, tehát lőlapokra kell tüzelni, a versenysorozatot pedig nyilván egy meghatározott lövésszám után értékelik.  Meghatározott szakaszon, síkterepen, egy fix távolságból kell lőni.  A második a terep elnevezésű műfaj, ahol hasonlóan lőlapokat kell célba venni, azzal a lényeges különbséggel, hogy a környezeti adottságok változóak.  Nem sík terepen zajlik tehát, hanem lankák, adott esetben dombok között vagy éppenséggel erdőben.  Az úgynevezett 3D, ami talán a legnépszerűbb szakág, és jobbára mi is ebben tevékenykedünk, abban különbözik mindettől, hogy kisebb-nagyobb lőállásból állatokra kell találatot leadni.  Nem élőállatokra természetesen, hanem 3D-s állatokra, melyek kiköpött olyanok, mint az igaziak.  Van rajtuk egy találati zóna, példának okáért a halálos sebnek a szív és környéke minősül, az ejtési zóna pedig a tüdő, máj, kvázi a fontosabb belső szervek.  A testtalálat pedig könnyen értelmezhető.  A történelmi íjászat jellegzetessége, hogy különféle ügyességi célpontok vannak, mindezt korhű ruhában kell végrehajtani, ergo van egy fajta optikai vagy ha úgy tetszik, látványelem is benne.  A futás íjászatot pediglen mozgással karöltve kell végrehajtani, ahol jelentős nehézségeket okozhat a felgyorsult pulzusszám utáni koncentrált lövés.

Feltételezhetően csakúgy, mint más sportágak esetében, itt is jelenetős a financiális háttérbeli különbség a nyugat-európai országokhoz képest, alighanem a mi kárunkra…

Igen, az íjászsportra is jellemző ez a megállapítás. Noha látunk ellenkező példákat is szép számmal, az leszögezhető, hogy a feltételek mások.  Vannak olyan nyugat-európai országok, mint Anglia vagy éppenséggel Franciaország, ahol kifejezette n erre a célra létrehozott iskolák üzemelnek, ahol a sportági szakoktatás igen magas színvonalon mozog.  Természetesen a technikai adottságokat is befolyásolja a pénzügyi háttér, elég, ha csak arra gondolok, hogy bizonyos időjárás körülmények esetén meghatározott eszközökre lenne szükség.  A képzési adottságok, az infrastrukturális hátország más dimenzió, nem is lehet egy lapon emlegetni.  Persze ildomos kiemelni azt is, hogy sportszakmailag a különbség nem mindig realizálódik,nekünk magyaroknak a nemzetközi szintéren is sok siker adatik meg.  Őszintén szólva ez nagy öröm mindezen tények birtokában.

Létezik egy közös halmaz, amelyik magába foglalja az igazán elszánt versenyzőket, edzőket, sportszeretőket.  Valahogy úgy hívják, hogy: a kitartás halmaza. A közös nevező pedig alighanem feketén-fehéren kirajzolódik mindazok számára, akik hajlandóak egy kicsit távlatokban gondolkodni.  Az íjászsport bizonyos tekintetben egy jottányit sem különbözik a nála népszerűbb, és szélesebb körben elismert labdajátékoktól.  Jóllehet egyik körül hatalmas pénzek összpontosulnak, míg a másikért nem állnak sorban a tehetős szponzorok. A lényeg azonban változatlan.  Áldozatok és szenvedély nélkül nem lehet csinálni. Takács Gergő számára mindez adott, így a Haladás VSE mellett voksolók reménykedhetnek.  A szombathelyi sportpaletta továbbra is változatos marad. Az íjászok segítségével egészen biztosan.

Fotó: Simola Péter